Egyszer néma rideg éjen ültem elmerülve mélyen
Álmodozva valamely rég elfelejtett éneken...
Bólingattam félálomban - ím egyszerre ajtóm koppan,
Félénk lépés zaja dobban - dobban halkan, csöndesen.
"Látogató - gondolám - ki ajtómhoz jött csöndesen,
Az lesz, egyéb semmisem."

Ah! oly jól emlékszem még én: - késő volt, december végén,
Minden üszök hamvig égvén - árnya rezgett rémesen.
Úgy vártam s késett a hajnal! Könyveim - bár nagy halommal -
Nem bírtak a fájdalommal - érted, elhalt kedvesem!
Kit Lenórának neveznek az angyalok odafenn,
Itt örökre névtelen!

De az ajtó s ablakoknak függönyei mind susogtak,
S ismeretlen rémülettel foglalák el kebelem.
S hogy legyőzhessem magamban a félelmet, váltig mondtam:
"Látogató csak, ki ott van, ajtóm előtt csöndesen,
Valami elkésett utas vár az ajtón csöndesen; -
Az lesz, egyéb semmisem!"

S lelkem rögtön megerősbül, kikelvén a kétkedésbül,
S "Uram" - szólék, - "vagy nemes hölgy! bocsásson meg kegyesen,
Megvallom itt bólingattam, kegyed meg oly szépen, halkan,
Lehető legfinomabban kopogtatott csendesen,
Alig tudtam: jól hallék-e?" S ajtót nyitok sebesen -
- Nagy sötét, más semmisem!
S kibámulva a sötétbe, csodálkozva, várva, félve,
Álltam, álmot látva, mit még sohsem látott földi szem;
De a csönd még egyre tarta, nesz, se' szó azt nem zavarta,
Csak az egy "Lenóra"-hangra (amint halkan tördelem)
Csak az egy "Lenóra"-hangra szólt a visszhang szüntelen;
- Csak e hang, más semmisem!

S visszafordulék szobámba - egész lelkem izzó lángba',
S újra hallom amint dobban - most már jobban kiveszem.
"Úgy van, bizonyára" - mondtam - "valami van ablakomban,
Hadd nézem meg: mi az ottan? - most e titkot kilesem -
Nyugton légy egy percre szívem - most e titkot kilesem!"
- Csak a szél, más semmisem!

Kinyitám az ablak szárnyát - és azonnal nyílatán át
Százados holló csapott be, komoran, nehézkesen.
Anélkül hogy meghajolna, sem köszönve se' nem szólva,
Mintha az úr ő lett volna, csak leszállt negédesen,
Ajtóm felett egy szobor volt, arra szállt egyenesen,
Rászállt, ráült nesztelen!

A setét madár mikép ül, nem nézhettem mosoly nélkül,
Komoly büszke méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
- Bár ütött-kopott ruhába' - gondolám - nem vagy te kába,
Vén botor, nem jösz hiába, éjlakodból oda-lenn,
Szólj! neved mi, hogyha honn vagy alvilági helyeden?
Szólt a madár: "Sohasem!"
Csak bámultam e bolondot, hogy oly tiszta hangot mondott,
Bár szavában, bizonyára, kevés volt az értelem.
De példátlan ily madár, mely szobádba, mit négy fal zár el,
Ajtódnak fölébe száll fel - s ott ül jó magas helyen,
S nevét mondja, hogyha kérded, biztos helyén ülve fenn;
És a neve: "Sohasem."

És a holló ülve helybe' csak az egy szót ismételve,
Mintha abban volna lelke kifejezve teljesen.
Azután egyet se szóla, - meg se' rezzent szárnya tolla,
S én sugám (inkább gondolva): "Minden elhagy, istenem!
Marad-é csak egy barátom? Lehet-é reménylenem?"
A madár szólt: "Sohasem."

Megrendültem, hogy talál az én sóhajomra a válasz,
Ámde - ezt sugá a kétely - nem tud ez mást, úgy hiszem.
Erre tanitá gazdája, kit kitartó sors viszálya
Addig ülde, addig hánya, míg ezt dallá szüntelen -
Tört reménye omladékin ezt sohajtá szüntelen:
"Soha - soha - sohasem!"

Rám a holló merőn nézve, engem is mosolyra készte,
S oda ültem ellenébe, ő meg szembe ült velem.
Én magam' pamlagra vetve, képzeletről képzeletre
Szálla elmém önfeledve, és azon törém fejem':
Hogy e rémes, vijjogó, vad, kopott holló, szüntelen
Mért kiáltja "sohasem"?
Ezt találgatám magamban, a holló előtt azonban
Róla egy hangot se' mondtam, s ő csak nézett mereven.
S kedvesem nevét sohajtván, fejem' a vánkosra hajtám,
Melynek puha bársony habját - érinteni kedvesem
Ah! nem fogja sohasem!

S mintha most a szagos légbe' - láthatatlan tömjén égne
S angyaloknak zengne lépte - szétszórt virágkelyheken...
"Ah - rebegtem - tán az isten küld angyalt, hogy megenyhítsen,
S melyre földön balzsam nincsen - a bú feledve legyen!
Idd ki a felejtés kelyhét, búd enyhet lel csöppiben!"
Szólt a holló: "Sohasem!"

"Jós! - kiálték - bárki légy te, angyal, ördög madárképbe',
Vagy vihartól űzetél be, pihenni az enyhelyen!
Bár elhagyva, nem leverve - kifáradva a keservbe',
Most felelj meg nékem erre, könyörgök s követelem:
Van-e balzsam Gíleádban - s én valaha föllelem?"
Szólt a holló: "Sohasem!"

"Jós! - kiálték - bárki légy te, angyal, ördög madárképbe'
Hogyha van hited az égbe' - és egy istent félsz velem:
Szólj e szívhez keservében, - lesz-e ama boldog éden,
Ahol egyesítve légyen, kedvesével, végtelen, -
Kit Lenórának neveznek az angyalok odafenn?"
Szólt a holló: "Sohasem!"

"Menj tehát, pusztulj azonnal!" - kiálték rá fájdalommal,
"Vessz örökre semmiségbe, a pokoli éjjelen!
Ne maradjon itt egyetlen toll, emlékeztetni engem,
Hogy fölverted néma csendem - szállj tovább, szállj hirtelen,
Vond ki körmedet szivemből, bár szakadjon véresen!"
Szólt a holló: "Sohasem!"

S barna szárnya meg se lendül, mind csak ott ül, mind csak fent ül,
Akármerre fordulok, csak szemben ül mindig velem.
Szemei meredt világa, mint kisértet rémes árnya,
S körülötte a bús lámpa fénye reszket kétesen,
S lelkem - ah! e néma árnytól, mely körülleng rémesen -
Nem menekszik - sohasem!